2.évad 17.rész- Nélküle nincs értelme az életemnek!*

Sziasztok!♥
Igen,ez a rész eléggé rövidke lett,de szerintem nagy is tartalmas. Megpróbálom a következőt minél hamarabb megírni,és amint tudom hozni nektek.

A kövi rész: 14 komment 220 megtekintés után jön. :)

- - - - - - - - - - - - - - - - - -  * * *  - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Az előző részben: 

-Szeretlek! Nem bírom elégszer elmondani: szeretlek.-ekkor elhangzott az utolsó mondat, az utolsó szó,az utolsó csók,az utolsó érintések és egyben az utolsó pillantások.
Az elején pillangóként repültünk,de most ez az utolsó mondat megváltoztatott mindent...sötétséget hozott magával amire görcsösen sírásba kezdtem és a szemeim könnybe lábadva ordították a fájdalmat, kiabáltam,sikítoztam egy nevet és két megbélyegző szót: Liam,kelj fel!
Rátettem kezemet a mellkasára és lassan,sok kihagyással az utolsókat emelkedett..

- - - - - - - - - - - - - - - - - -  * * *  - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Később, úgy 25 perc múlva,tudtam pontosan,hogy annyi hiszen tűkön ülve vártam.
Az egész házat,a kertet,bent a lakást és az utca felét is beborította a kék,piros villogó fények,amik sosem jelentettek jót,ha ez az autó és az a pár ember "bekopogott" a lakásodba,szomorúságot hoztak és bánatot,de egy,egyetlen egy remény mindig is volt talán boldogságot és örömömet hoznak most? Talán mosoly lesz az arcomon? Megvolt rá minden esély..csak én nem hittem benne elég erősen!
Liam-et hordágyra tették és lassan már indultak volna vele a kórházba,mire én kisírt,élénk vörös,bedagadt szemekkel,nyögvenyelősen és félve szóltam az egyik előttem álló férfi ápolóhoz:
-Mi az,hogy én nem mehetek?
-Hölgyem értse meg, nem fér be az autóba! Elöl ketten ülnek,és hátul is ha nagy baj lenne.
-A francokat a szabályokba! Hátra ülök,nekem vele kell lennem még ha nem is érzi,de mellette leszek és maguk nem állhatnak az utamba! Érti?!!-és ezzel a mondattal határozottan betuszkoltam magamat,és nagy csattanással becsukták a két hátsó ajtót,a motor beindult,búgó,zörgő füstölő hangja volt,bennem volt a félelem,hogy talán a kórházat nem érjük el?!

Hallgatások közben ezt a számot: KATT!

a zenelejátszót meg állítsátok le addig!

Ránéztem Liam-re és szörnyű,nyomasztó érzés fogott el. Arcát és testét tekintetemmel féltően végigtapogattam. Szemei fenn akadva,a palafont nézve álltak nyitva,mint aki a halál kapuja felé indul,el ODA fel és nem tudjuk mi vár rá,mint aki az eget figyeli,a csillagok ragyogását,de nem engedhettem,hogy elmenjen,nem lehet,nem távozhat el,a szelleme,a lelke és ő saját maga is kell nekem,szükségem van rá!
Nem pislogott,nem nyelt nem mutatott semmi életjelet csak egy néhány mellkas emelkedésből tudjam: ÉL.
A gépek még pislákoltak és sípolós halk hangokat adta ki.
Gyorsan mentünk,állandóan előzgettünk,kerülgettünk amilyen gyorsan csak ment,féktelenül gyorsan száguldoztunk,aminek most kivételesen nagyon örültem. A teste a buckákon és a gödrökön csak rázkódott az út csak úgy dobálta őt,rossz volt így látni.

Ott voltunk,végre,megérkeztünk. Liam-et levették óvatosan az autóról és átrakták egy másik hordágyra amivel pár nővér rohant ki,elkezdték betolni a kórházi bejáraton mikor hosszú,éles,zajos sípoló hangot adott ki az előzőnek életjelet és reményt mutató pislákoló gép és most a monitor egy hosszú egyenes vonalt mutatott végig mire az égbenyúló egyenes vonalak eltűntek..
-Piros kód,piros kód!
-Gyorsan!
-Igyekezzetek.
-Nem veszíthetjük el!!

Kiabáltak a mentősök,a nővérek,az orvosok,mindenki körbe-körbe rohangált.
Lerogytam a földre és hangos sírógörcsben törtem ki a látottak miatt.
Nem halhat meg! Nem lehet! NEM! Nem teheti ezt meg velem! Nem hagyhat itt engem! Liam értsd meg,neked élned kell! Ordítottam magamban ezeket az őszínte,igaz mondatokat hisz levegőt alig kaptam, a gyomrom görcsösen összehúzódott és a könnyektől, a sokktól, a történtektől, a látottaktól és a félelemtől megdermedve kapálóztam a friss levegő után.
-Úrsiten Babbie!-rohant elém Libby miközben a földön fekve fulladoztam.
-Nyugodj meg,vegyél már levegőt.-hallottam a biztató szavait,de a kérése teljesítése nem ment.

Liam egyik percről a másikra,ok nélkül a halál szélén állt?!
Miattam? Talán mert kimondtam,hogy szeretem? Miért? Nem hagyhat el engem,nem hagyhat itt engem, hiszen nekem nagyon nagy szükségem van rá,miatta élek,miatta szép a napom,miatta éri meg az embernek mosolyogni és miatta küzdök minden egyes nap. És most csak így,ilyen hirtelen itt hagyna? Egyedül? Egyedül ebben a nagy,veszélyes és romlott világban? Hisz én teljes szívemből szeretem őt!
A sok emlék és a tettek, a cselekedetek a mondatok,a pillanatok minden ami Liam-et és engem összeköt az csak így elpárologna pár másodperc alatt? Ő az én életem! Ő jelent nekem mindent! Ha szomorú vagyok felvidít,ha boldog vagyok ő is az,mindent megosztottam vele ő az én legjobb fiúbarátom és egyeben az az ember akit a világon a legjobban szeretek és a világon ebben a hónapokban,mióta megismertem ő adta nekem a legtöbbet. Az első pillanattól kezdve mikor egymásra pillantottunk ott volt az a megmagyarázhatatlan szikra és tudtam,éreztem "ő kell nekem". És ma már, az életem része a szerelmem!
Ha ő nincs mellettem, ha ő nem fogja a kezemet és nem vezet maga előtt mint egy eltévedt kislányt akkor mondja meg nekem valaki miért érdemes élni? Mi értelme van ezek után az én életemnek? Semmi.. Nélküle egy szellő vagyok a nagy világban ami kóborul csak kering a földön és nem tartozik senkihez,semmihez egyedül van,egyedül maradt mert elvesztett mindent ebben az életben aminek örülhetne,ami miatt mosolyoghatna! Nem ér az életem semmit és ha meghalok Liam mellet lehetek nem?


-Zayn!
 Nem kap levegőt! Megdermedt az arca és nem mozdul ,Zayn!-kiabált neki Libby felettem,de csak egy könnycsepp hullott végig fal fehér arcomon,és ekkor már elsötétült minden, magam kívül voltam, mint Liam. Nem láttam, nem halottam semmit és egyedül maradtam itt a sötétben. A szerelmem nélkül.